A Remete Szent Antal római katolikus templom építését dombtetőn kezdték meg, akárcsak a Szepesség többi, a 13. század közepe után épült templomáét. A régi és az új lakosok az 1241–1242-es tatárjárásból megtanulták, hogy a dombon álló templom kis erődként szolgálhat. Az új telepesek az 1260-as években kezdtek építkezni. V. István magyar király 1271-ben oklevéllel erősítette meg a német telepesek kiváltságait. Ebből az első korszakból maradtak fenn a hajó külső falai, a diadalív a négyzetes szentéllyel és a nyugati kapu. A szentély keresztboltozatának nehéz, téglalap keresztmetszetű, kissé leélezett bordái az akkoriban terjedő ciszterci-burgundi stílusra jellemzők. A lépcsőzetes nyugati kapu kerek oszlopocskákkal és összefüggő oszlopfősorral készült; jobb oldalát szőlőlevél-dombormű díszíti. A késő román kapuk közé tartozik. A városka jóléte a 14. században újabb átalakítást hozott. A szentélyt mai méretére bővítették, ötszögű, egy nyolcszög öt oldalából álló záródással. A kő boltozati bordák nyújtottabbak, hornyoltak és keskeny középső síkkal rendelkeznek. Kívül négy falazott támpillér tartja a boltozatokat. A karcsú gótikus ablakok csúcsívesek; a keleti megőrizte karéjos mérművét. Az északi szentélyfal 14. századi falképtöredéke valószínűleg Remete Szent Antalt ábrázolja. Ugyanebben a falban gótikus kő szentségház található. Kovácsolt rácsa mögött formája román lépcsőzetes kapukra emlékeztet. Teteje lépcsőzetes, közepén a szenvedő Krisztus, a Fájdalmak férfia sematikus domborműve van. Vörösre és kékre festették. Nagyobb építkezés a huszita háborúk után, a 15. század első felének szepességi helyreállítási hullámában folytatódott. A hajót két oszlopra boltozták, így a dél-csehországi példákhoz hasonlóan optikailag kéthajóssá vált. A boltozat egyszerű keresztboltozat, keleten különleges áthidaló formával. Záróköveit bárány, rózsa, csillag és kereszt díszíti. Északon Szent Bálintnak szentelt oldalkápolna épült négy keresztboltozati szakasszal és négy félköríves ablakkal. Hatalmas külső támpillérek tartják a boltozatait. Az épületet a torony uralja. Külseje többször változott, legutóbb 1832-ben, amikor neogótikus formát kapott. A templom berendezése művészeti és történeti szempontból éppoly értékes, mint építészete. A mai neogótikus oltárok nyolc eredeti gótikus szárnyas oltárt váltottak fel. A 16. századi kegyúri padok az eredeti négyzetes szentély első részében maradtak fenn. A hajdani gazdag festett és faragott díszítésből csak néhány szobor maradt. A szentélyben álló Madonna a Gyermekkel a 15. század utolsó évtizedéből, a Mária-oltárról származik. A 20. századi szakszerűtlen restaurálás után fafelülete festés nélkül maradt. A neogótikus főoltáron ma Szent Miklós és Remete Szent Antal két késő gótikus szobra áll. Közös stílusjegyeik az 1500 körüli lőcsei műhely hatását jelzik. A diadalív gerendáján lévő, a 14. század második feléből származó feszület az egyik legjelentősebb mű. Krisztus a nyugodt típushoz tartozik; keresztje a Lignum vitae, az Élet fája formájú. A kereszt szárait egykor a négy evangélista kerek égi jelképei zárták; csak Szent János sasa maradt fenn felül. Krisztus karjai mozgathatók: a húsvéti szertartásokon a figurát leengedett karokkal a szentsírba helyezték. A belső térben bronz keresztelőkút áll, a Spišská Nová Ves híres középkori harangöntő műhelyéből származó 21 szepességi kút egyike. A spišská belái két részből áll; réz, cibórium alakú fedele a 17. századból való. Fontos az orgonaszekrény is, amelyet a spišská sobotai Pavol Gross neves 17. századi fafaragó műhelye készített. A 18. század közepén színezett fafaragással egészítették ki az orgonát. A belsőt a 18. században barokk stílusban alakították át, de a későbbi beavatkozások ezt is elfedték. Jozef Hanula szepességi festő falképeket készített a főhajó falaira.